A művészet küldetése a világban

Az antropozófia a lelkükben a szel­lem tapasztalásához veze­tô uta­kat ke­re­sô emberekért van.
Az antropozófia alapeleme az élet, a szel­lembôl áradó élet. Azt sze­ret­né te­hát, hogy eleven lélekkel, meleg szív­vel gyakorolják.
Ere­de­ti­leg eszme alakjában je­le­nik meg az emberek között és a be­lá­tás az el­sô kapu, amelyen át az em­ber kö­ze­lé­be kerül. Ha nem így vol­na, pusz­tán csak érzés szintû, tar­tal­mat­lan lel­ken­de­zés len­ne. Az igazi szellem azon­ban nem lelkendezik, ha­nem vi­lá­go­san, tar­ta­lom­mal szól.
A beszéde azonban nem csak az ér­te­lem­hez szól, hanem a tel­jes em­bert ra­gad­ja meg. Aki csak értelemmel fog­ja fel az ant­ro­po­zó­fi­át, meg is öli közben. Nem veszi észre, hogy a lel­ki fo­gad­ta­tás mi­att vesztette csak el melegét, elevenségét. Ha az antropozó­fia él­ni akar korunkban, igénybe kell vennie a mai civilizáció eszkö­zeit.
Köny­vek, elôadások alakjában kell az emberekhez vezetô utat meg­ta­lál­nia, holott mivoltát tekintve nem könyvtáraknak való. Min­dig új­ból életre kell kelnie, amikor könyv után nyúl az embe­rek szí­ve, hogy megtudjanak róla valamit. Ez azonban csak úgy le­het­sé­­ges, ha írója írás közben embertársai szívébe tekin­tett, hogy meg­tud­ja, mit kell nekik mondania. Ezt viszont csak úgy te­he­ti meg, ha írás köz­ben megérintette az eleven szellemiség és így rá­bíz­hatja a le­írt, vagy holt szavakra azt, amit olvasója szel­le­mi­sé­get ke­re­sô lel­ke újra életre keltett szellemnek érezhet a sza­vak­ban. Csak azok az antropozófus könyvek, amelyek ol­va­só­juk­ban meg tud­nak ele­ve­nedni.

„Ha az ember átdogozta ma­gát a vi­lág megismerô felfogásáig, ak­kor je­le­nik meg az eleven szükség­let, hogy most már ne csak ideákat ala­kít­son ki, ha­nem mûvészien – szob­rá­szi, vagy fes­tôi módon, zeneileg, vagy köl­tôi módon formáljon.
A valóságban az antropozófiai moz­ga­lom­ban folyamatosan életre kel­le­ne kel­teni az absztrakt gondolatokat. Ak­kor ez odavezet, hogy amit az em­ber gondolatokban már nem tud át­él­ni, eleven alakokon keresztül él­vez­ze, maga elôtt lássa, szemlélje, aho­gyan a drá­mai képekben lépnek fel; és valóban engedje ma­gá­ra hat­ni a drá­ma alak­jait, ne pedig absztrakt mó­don ma­gya­rázza azokat. Az iga­zi ant­ro­po­zó­fia egy bizonyos pon­ton igazi mû­vé­szet­be megy át, mi­vel nem gon­do­la­tot ölô módon, ha­nem in­spi­rá­ló­an mû­kö­dik, és pezs­gés­be hoz­za a mû­vé­szi forrást az em­ber lel­ki­vi­lá­gá­ban.”